Megérint a természet – Dzsungeltúra, Szumátra

Indonéz utam előtt sokat gondolkodtam be merjem-e vállalni. Amitől legjobban tartottam az a szumátrai dzsungel túra volt. De „challenge accepted” hozzáállással természetesen elindultam.

A medani reptérről 5 órányi autóutat követően megérkeztünk a dzsungel szélén található Bukit Lawangba. A kis települést egy szélesebb patak szeli ketté, melyen rengeteg gyalogos függőhíd vezet át. Néhány majom is ezeken közlekedik, vagy csak nézelődik, nyílván kényelmesebb, mint egy patakon átkelni. Este sötétben érkeztünk, így továbbra se tudtam mire vállalkoztam. Bár ez a túra végéig jellemző volt, annyi váratlan meglepetés ért.

Irány a dzsungel

Tele izgalommal ébredtem reggel, végre eljött a nagy nap. Reggeli után azonnal útnak indultunk három helyi kísérőnkkel. A túra 14 km hosszú hullámvasút volt, meredek emelkedők és lejtők valamint nagy páratartalom garantálta, hogy este ne legyen gond az alvással. Bevezetőként egy kaucsukfa ültetvényen keresztül vitt utunk, a helyiek egyik bevételi forrása az itt megtermelt gumi alapanyag. Ezután hamar érkeztek az erdei állatok, még csak messziről láttunk majmokat, majd közelebbről skorpió, hangya, százlábú keresztezte utunkat.

Ebben az erdőben mi voltunk a vendégek. Ezt túra vezetőink is nagyon jól tudták és mi is hamar hozzászoktunk. Amikor ebédelni vagy uzsonnázni álltunk meg már nem lepett meg, ha egy Thomas-langúr lenyúlja a gyümölcsöt az „asztalunkról”.

Más volt, mint a többi erdő, élénk és nyüzsgő. Ha hangot hallottunk nem csak a bozótba kerestük, hogy milyen állat lehetett, egyre gyakrabban a fák koronáit kémleltük. Hiszen ez itt a szumátrai orángutánok otthona.

Vezetőnk szerint minél többet mosolygunk, annál több orángutánt láthatunk, ha ez az összefüggés igaz, akkor nagyon vidáman tettünk meg minden egyes métert.

Ahogy haladtunk beljebb az erdőben egyre többször figyelhettük meg ezeket az „erdei embereket”. Gyermeki kíváncsisággal figyelték a mozdulatainkat, mivel itt még nem ártott nekik senki, félelem nélkül közeledtek. Kísérőink mindegyikük nevét tudták, Mina, Jackie és a többiek. Az erdő széléhez közelebb vannak a nőstények és a kicsinyeik, a hímek sokkal nagyobbak, erősebbek, ők az erdő mélyén élnek. Aki őket is látni szeretné, egy hét napos dzsungeltúra keretében megteheti. Viszont az anyák sem gyengék, egész nap a fákon hintázva kölykeikkel közlekednek, azért ebben meg lehet izmosodni.

Mina

Mi biztonságos távolságból nézhettük meg Minát, aki mellett két csemetéje játszott, rendkívül szórakoztatóan, tornászokat megszégyenítő mozdulatokkal lendültek ágakra, bukfenceztek kidőlt fatörzseken.

Mina története különleges. Még kiskorában orrvadászok elrabolták és házi kedvencként, négy fal között nőtt fel. Élelem szerzésben nem lett túl jártas, kérés nélkül kapta a  gyümölcsöt, mindaddig, míg a család meg nem unta és kirakta. Ezután került be az orángután rehabilitációs programba Bukit Lawangba. Akkoriban a kihalás szélén lévő faj egyedeit megpróbálták visszaszoktatni természetes környezetükbe, megtanítani nekik hogyan szerezzenek élelmet. Mina azonban nem a megszokott módszert választotta. Továbbra is embertől várta az ennivalót, így amikor egy turista táskáján meglátott egy banánt, megpróbálta elvenni. A nagy ijedségben Mina megharapta és elkapta a kiránduló karját, az pedig egy banánt vágott hozzá, így el tudott menekülni. Nos az orángután rendkívül okos és tanulékony állat, így úgy döntött miután ez a módszer sikeresnek bizonyult, marad is e mellett.

Szerencsére a tapasztalt helyi vezetőknek köszönhetően egy ilyen túra biztonságos. Mindig tele a zsebük gyümölccsel, minket pedig nem engednek 10 méternél közelebb. Azért érdemes résen lenni, ha esetleg nem lenne elég az a mandarin mennyiség, sietőssé válhat a helyzet.

Jackie

Miután megismerhettük Minát, találkoztunk Jackievel is. Egyik pihenőnkkor észrevettük, ahogy mozognak a fák lombjai. Hamarosan leereszkedett közénk, mellkasán az alvó picinyével. Mi kissé szellősebben álltunk és a lehető legtermészetesebb módon elsétált köztünk. Ahogy elhaladt mellettem, megérintette a kezem. Ekkor éreztem azt, hogy megérkeztem. Ez itt valóban az ősi, erős természet. Ahol nem idegenek, vagy látványosságok vagyunk egymás számára. Kellett pár perc míg összeszedtem magam és folytati tudtam a túrát, már nagyon fáradt voltam, fizikailag és lelkileg is.

Ahogy megláttuk a tábort a patak túl oldalán, ruhástól vetettük bele magunkat. A magas páratartalom miatt már így is tiszta víz volt mindenünk. Ahogy szállt le az este az erdő hangjai felélénkültek, a víz mellettünk hangosan csobogott. Bár tartottam attól, hogy az erdő mélyén nem tudok majd pihenni, ezzel nem volt gond. A legpihentetőbb 10 órás alvást tudhattam a hátam mögött.

A történet folytatását a Wanderers.hu oldalán olvashatjátok.

Újjászületés Szumátrán