Guatapé – ahol az előző életem rám talált
Medellínt ideiglenesen magunk mögött hagytuk a békés Guatapé utcáiért. A lelkemnek szüksége volt már erre a fellélegzésre. Csendre, békére és biztonságra.
A város maga egy nyitott napló: a házak oldalán az emberek történeteit mesélik el a domborművek.
A séta közben rájöttem, hogy ezek nem csak díszek. Ezek emlékek. Fájdalmak, örömök, gyökerek.
Éreztem nekem is vannak ilyen domborműveim. Láthatatlanul, de viszem őket. Mindegyik történet egy régi énből maradt itt. Valamelyik még mindig nehéz.
A lépcső, ami nem a kilátásról szól
Guatapé legikonikusabb pontja a 740 lépcsős szikla – La Piedra del Peñol.
Mindenki a kilátásért mászik fel és nem véletlenül, elképesztő, gyönyörű, ami elénk tárul.
De a lépcsők valami mást is hoztak.
Minden egyes foknál valamit le kellett tennem. Egy félelmet. Egy önkritikát. Egy kérdést, amire úgysem volt válasz.
„Mi van, ha nem kell mindig tudnom, hogy miért vagyok itt? Mi van, ha csak mennem kell tovább?”
A szikla tetején, mikor lenéztem a városra, furcsa nyugalom szállt meg. Nem az a fajta, amit egy szép kilátás ad – hanem az, amit egy újra megtalált darabod. Mintha a lelkem egy rég elveszett részét szedtem volna fel.
És ahogy leereszkedtem…
… már nem akartam sehová sietni. Guatapé nem Medellín. Itt nem sodor az élet – itt megállít. Megmutatja, milyen szép lehet valami, amit mások túl giccsesnek tartanak. Megmutatja, hogy lehet egyszerre színes és mély.
Egy emlék, amit nem én éltem meg – mégis az enyém
Azt hittem, Medellín tanított meg elengedni és a guatapé-i sziklára mászás pedig hinni a lépések erejében. De azt nem vártam, hogy egyszer csak… hazatalálok valahova, ahol sosem jártam.
Valami történt velem ott, azon a kis kockaköves utcán. Egy kávézó teraszán ültem, halk zene szólt, és egy pillanatra rám telepedett a csend. Nem nosztalgia volt. Nem álom. Valami mélyebb.
Mintha már éltem volna ott.
Mintha már ismertem volna az illatokat, a fényt, a színeket.
Mintha valaki rám nézett volna a múltból – és azt mondta volna: „Végre visszajöttél.”
Nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Nem vagyok az a típus, aki sokat foglalkozik előző életekkel. De ott, akkor… nem volt kérdés. Csak bizonyosság.
A belső utazás sosem csak városok kérdése
Medellín elindított, Guatapé megtartott. És közben nem történt semmi látványos. Csak végre ott voltam minden pillanatban. Magammal.
Talán ezért kellett Kolumbiáig mennem. Nem új válaszokat találni – hanem valamit, ami mindig is ott volt, csak túl messze voltam hozzá.