Korlátlan kreativitás – gasztro élmények Kubában

Mint már portói bejegyzésemnél írtam, utazásaimmal kapcsolatos első kérdéseim, mit lehet majd enni. Talán nem vagyok ezzel egyedül. Központi kérdés, mivel ilyenkor rengeteget sétálok, túrázok és nem mellesleg a helyi kultúrához szorosan kapcsolódik.

Kuba előtt körül jártam ezt a témát is felkészülés gyanánt. Nos az úti beszámolókat olvasva kissé lehangoló volt a helyzet. De hát bízzunk a legjobbakban.

Havannai reggeli

Érkezésünket követő első reggelen vendéglátóink a „tetőteraszon” fogadott minket bőséges reggelivel. A tetőterasz simán egy régi épület lapos teteje, ahol a ruhákat szárogatják, ugyanakkor fenséges kilátás nyílik a kikötőre és a belvárosra. A reggelivel fogadott is szintén kissé túlzás, ott a 8:00-kor kezdődő étkezés jelenthet pontos időt (olyan nem volt), de fél kilencet, kilencet is. Tökéletes bevezető a kubai túrára, itt minden, ami idővel kapcsolatos relatív. Ugyanis hova is sietnénk, nincs ezzel semmi gond. 

Havannai gasztro

A reggeli változatos volt, tojás, zöldségek, gyümölcs és a zsemlekenyér féle péksüti. Február 14-e volt, így egy kis szívecske csoki is járt mellé, ez nagy dolog, hiszen nem gyakori Kubában a csokoládé, sok gyerek a turistákon keresztül jut hozzá. 

Mi legyen az ebéd?

A nap előrehaladtával a rengeteg séta közben megéheztünk. Nézzünk valami helyit. Két opció volt. Utcán pizza (nem, nem a nápolyi) és a talponálló csirke-rizs kombó. Előbbi egy körülbelül 20 cm átmérőjű lapos kenyértészta, simán, és/vagy sajttal, de akár sonkával (?). A csirke-rizs inkább „kindermeglepetés”, ám ennek még nem voltunk tudatában. Nagyjából 200 Ft-ba került. Jól nézett ki, amit a helyiek kaptak, azok is akik utánunk jöttek. Körülbelül egy óra után mi is hozzájutottunk, de addigra már comb helyet egy kolbászka és sült banán jutott, rizs, saláta és helyi traubi szódával. No problem, éhes turista mindent megeszik.

Jöhet a vacsora

Esti vacsoránál már bőségesebb, európai stílusú fogás került elénk. A belvárosi, nem hazai közönségnek szóló éttermek egységesen 10 Euró körüli árakon dolgoznak, akár csak Marokkóban, Indonéziában, biztosan összebeszéltek, de jó ez így. 

Ilyen helyeken simán megesik, hogy csirke helyett sertés hús kerül eléd, mivel lehet az utóbbi hetekben nem volt más. Első nap letudva ez a tapasztalás is.

Másnap se bírtunk magunkkal, kevésnek éreztük a pizzát, így szintén a belvárosba tévedtünk. Hamburger sültkrumpli helyett banán, magyar zászlóval. Szeretnek minket, tudják kik vagyunk, hála a ’70-’80as éveknek.

Irány Trinidad

A több mint 300 km-es utat oldtimerekkel tettük meg. Félúton csobbantunk a tengerben és megebédeltünk. Itt a frissen kifogott halak, rákok és kalamárik világába csöppentünk, de ott figyelt mellette a klasszik magyar vegyes saláta is. Igazi nemzetközi gasztro élmény.

Trinidadba késő délután érkeztünk, gyors pakolás és irány a vacsora. Innentől amíg csak lehetett halat ettem, a tenger pár száz méterre volt, így ez állandó része volt az étlapnak, garantáltan friss. A strandon ismét szembejött velünk a hamisítatlan kubapizza, aki nagyon éhes volt ette, nekem jó volt a kubai pilóta keksz is.

Mangó király

Bár nem épp étel, de emlékezetes volt vendéglátonknál a saját termesztésű mangóból készült gyümölcslé. Minden reggel frissen turmixolva került elénk, méltán büszke lehet rá.    

Cienfuegos

Pár tartalmas trinidadi nap után Ceinfuegos felé vettük az irányt. Turisták által még kevéssé ismert koloniális kisváros. Aki nem kért kubabpizzát kaphatott sonkás szendvicset. Sajnos a két hete tartó tejhiány miatt a híres fagyijukat ki kellett hagynunk. A nagy hőségben nem voltunk éhesek, így az uzsonna néhány hideg koktél volt.

Este egy olyan étterembe mentünk, ami egy régi, de annál gyönyörűbb épületben volt. A tetőteraszon vacsoráztunk. A tulaj egy olyan hölgy volt, aki egyedül kezdett főzni és mindig több és több embernek, míg étterem nem lett belőle.

Én továbbra is maradtam a halnál, de akinek honvágya lenne, ehet itt cordon bleut is. A banán chips kihagyhatatlan.

Itt végre megkóstoltuk a méltán híres mesterek válogatása Havanna rumot. Ezt minden évben öt rummester állítja össze három különböző évjáratú rumból.

Viñales – the lost paradise

Személy szerint az út kedvenc helye Viñales volt. Ekkora már több mint egy hete voltunk az országban, eddigre már mindenki kisimult volt, ráérős, melyhez a korlátozott internethasználat is hozzátett.

Az első estét a völgy felett egy étterem teraszán töltöttük. Utunk során eddig még nem kóstolt ropa vieja, azaz tépett marhahús került elénk. A kubaiak ritkán jutnak hozzá, a vendégek viszont annál gyakrabban. Köretként babosrizs volt, finomabb, mint gondoltam. Ilyen az, amikor kevés alapanyagból kell finomat és táplálót alkotni. A szűkös javak kreativitást szülnek a konyhában is.

A Vinales-völgyben a látvány, az ízek harmóniája, a béke és nyugalom szigetén elrepített gondolatban egyutópisztikus édenbe. Tökéletes este volt. 

Vendégszeretet

A család, ahol vendégeskedtünk vacsorával lepett meg minket utolsó esténken. Sokan maradtak a ropa viejanál, ami véleményem szerint is a legjobb fogás volt az út során. Én folyami rákot kóstoltam, óriási méretű pici hússal. Burgonyával nem találkoztunk, de mivel megtudták, hogy már azt is ennénk, érkezett valami gumós növény, nem krumpli de nagyon hasonló. A vendég mindenek előtt.

Búcsú Kubától

Havannába visszatérve, utolsó két nap mindannyian felidézhettük az út során kedvencünké vált ételeket, ezúttal tényleg az érkezett, amit kértünk, nem volt hiány semmiből. Mi búcsúként kókuszfagyit is bevállaltunk, nem is egyszer. Az árus napi pár órában volt elérhető, így kapva kaptunk az alkalmon, nehogy lemaradjunk róla.

A gép éjszaka indult haza, így még maradt idő strandolni. Így hát feltettük az i-re a pontot, helyi gyümölcs és Havanna rum, így született meg a fennséges pina colada a Santa Maria beachen.

Összességében az előzetes információkhoz képest sokkal bővebb választékkal találkoztam. A fővárosban talán az alapanyagok nem olyan változatosak, mint vidéken, Vinales pedig örök emlék gasztronómiai értelemben és életérzésben is.